A kovácsoltvas ma és régen

A kovácsoltvasról a legtöbb embernek a csodálatosan díszes kovácsoltvas kapuk, vagy más kovácsoltvas termékek jutnak eszébe, pedig régen egyeduralkodó volt a vasfelhasználás területén.

A vasat már Kínában is felhasználták, igaz, ekkor még csak öntöttvasként. Ez a megjelenési forma jutott el Nyugat-Európába a 15. században, de az öntöttvas ridegsége miatt túl törékeny volt, így csak egyes meghatározott célokra volt felhasználható.

Vasgyártási eljárások, út a kovácsoltvasig

A vasat az idők során különböző módokon állították elő, a technológiai fejlődés mellett az egyes tájegységektől függően más és más eljárásokat alkalmazva.

Az olvasztásos eljárás során egy olvasztókemencét színültig raktak faszénnel és vasérccel, majd a keveréket begyújtották. Az égést külön bevezető csatornán keresztül táplálták a megfelelő levegő mennyiséggel, a speciális fúvótorok a belső hőmérséklet emelkedését okozta. A vas olvadáspontja közelébe fűtött kemencében a salakanyag kiolvadt a vasércből, míg a faszénből származó szén-monoxid az ércet vassá redukálta.

A létrejövő vas szivacsos lett, szilikátot tartalmazott, melyet kézi erővel kovácsoltak kovácsoltvassá. Az eközben megszilárduló kovácsoltvas elkészítéséhez tehát jelentős mennyiségű ráfordítás volt szükséges, kezdve a faszén előállításától, egészen a kézi erővel történő kovácsolásig.

Az osmund eljárás a nevét egy vasgolyóról, az osmundról kapta. Ebben az eljárásban a vasérc olvasztásakor kiváló vascseppek lecseppentek, és a kemence alján megdermedtek. Az ilyen cseppeket vasrudak segítségével többször is a levegővel táplált hőforrás közelébe helyezték, míg a sok kis csepp ki nem alakította az osmundot. A vas keménységű golyót ezután szintén kézi erővel kovácsolták ki, a legtöbbször vasrudakká.

A finomításos eljárás Belgium területén került kifejlesztésre a 15. század folyamán, ahol a keletkezett nyersvasat újraolvasztották és kiégetve belőle a széntartalmat, jó minőségű vasat készítettek. Természetesen a folyamatot itt is a kovácsolás zárta, melynek végeredménye a megmunkált vasrúd lett.

A finomításos eljárást továbbfejlesztve, vallon eljárás néven is ismerték, ez főleg Nagy-Britanniában, Franciaországban és Svédországban terjedt el. Itt két kemencét alkalmaztak, az első kemencében történt a finomítás, a vas szénmentesítése, míg a második kemence segítette a vaskovácsok munkáját és a fém megmunkálását. Az első kemencét jellemzően faszénnel tüzelték fel, míg a kész vas formálását végző második kemencét ásványi szén fűtötte, kiküszöbölve ezzel a faszénben található szennyeződéseket.

Az iparosodás után természetesen szükség lett olyan eljárásokra, melyek nagy mennyiségben voltak képesek a vas előállítására, majd kovácsoltvassá kovácsolására. Az újabb és újabb eljárások folyamatosan írták felül a régebbi, idő-, vagy költségigényesebb eljárásokat. Idővel a fűtőanyag el lett választva a vasérctől, így a vas már nem lett szennyezett. Hatékonyabb kemencék kerültek kifejlesztésre, illetve a kovácsolás is gépi erővel történt meg.

A kovácsoltvas egészen az 1880-as évekig egyeduralkodó maradt az építkezések, vasútfejlesztés, és más ipari felhasználások során. Az ekkor ébredező acélgyártás fő problémája volt az acél ridegsége, mely miatt az könnyen eltört. Az acélgyártás 1890-re oldotta meg ezt a problémát, onnantól számítva az acél folyamatosan átvette a kovácsoltvas szerepét. Az utolsó kovácsoltvasat gyártó üzemek az 1970-es évekre zártak be világszerte, azóta a kovácsoltvasat főleg iparművészeti célokra használják, szépsége és magas ára miatti presztízséért.